Interjú a 65 éves Petőcz Andrással
Bakonyi István: Elérkeztél a 65. évhez. Minden ilyen kerek vagy félkerek évforduló alkalom a számadásra. Éltél ezzel a lehetőséggel?
Petőcz András: Nem. Sokkal inkább a még elvégzendő feladatok tornyosulnak előttem. Az az érzés, hogy még rengeteg dolgom van. Össze kellene raknom mindazt, amit valaha elképzeltem. Fáj, hogy úgy érzem, nem sikerül. Ezért minden, „önkínzás, ének”. Persze, egyfajta számadás az is, hogy készítettem egy nagy, „összegyűjtött versek”-kötetet. Ennek örülök. De újabb munkákat szeretnék egyben látni. És szeretném a képeimet, a grafikáimat is méltó módon elhelyezni. Mindez még előttem van. Nem lehet megállni. Meghalni meg pláne nem szabad. Öreg költő szeretnék lenni, aki valami komoly archívumban a saját munkái között ücsörög. Könyvek között, képek között. És ott vannak körülötte a tanítványai. Nagyon szeretném.
B. I.: 65 év fölött ingyen utazhat az ember, legalábbis itthon. Te egyébként a sokat utazók közé tartozol. Van ennek egy földrajzi, de szellemi vonása is. Én most a belső utazásaidra kérdezek rá.
P. A.: Utazni könnyű. Fejben. Számos olyan novellám van, ahol olyan tájakat járok be, ahol a valóságban soha nem jártam. Így „utaztam” a Fülöp-szigetekre vagy Közép-Amerikába vagy Madagaszkárra. Ezek nagyon szép utazások, és nem is túl drágák. Kilépek a személyes, mindennapi életemből, és eljutok egy másik világba. Természetesen ezek megírásához adatokat gyűjtök, az internet segítségével mindennek utánanézek, és virtuálisan valóban megteszem az utat. Azt hiszem, ahogy öregszem, leginkább ez a típusú utazás maradt. Persze, voltak valóságosak utazásaim, jártam meglehetősen sok pontján a világnak, Grúziától Algérián át az Egyesült Államokig sokfelé. És ezek is adnak muníciót az íráshoz. Írni mégis csak úgy lehet, hogy leülök a gép elé, kikapcsolom a körülöttem levő zűrzavart, és csak az írásra koncentrálok. Az írás figyelmet, koncentrációt igényel. És igényli azt, hogy szánj rá időt. Az időfaktor a legfontosabb.
B. I.: Legutóbb öt évvel ezelőtt készítettem Veled interjút. Azóta melyek azok a legfontosabb változások az életedben és a pályádon, amelyekről érdemes szólni?
P. A.: Több változás is fontos. Egyrészt megjelentek egy nagy kötetben az „összegyűjtött versek”, A folyó felett címmel. Fontos pillanat. Másrészt megjelent az Idegenek-trilógia is, a három regény egyetlen kötetben. Ez is fontos. Úgy érzem, ma is, hogy az Idegenek-trilógia pontosan megmutatja a mai, háborús, terror miatt megnyomorított életünket, és mint ilyen alapvetően napjaink dokumentuma. Nagyon sokat jelent, hogy komoly kritikai visszajelzéseket kapott, számomra meghatározó, hogy olyanok méltatták, mint Kálmán C. György, Dérczy Péter, hogy csak az azóta elhunyt jelentős irodalomtörténészeket, kritikusokat említsem, hogy lengyel, grúz, bolgár, német nyelven is megjelenhetett legalább a Trilógia első része. Ez fontos. Nagy adósság, hogy a mai napig nem jelent meg angolul, franciául. Nem vagyok jó menedzser, és nincs, aki a munkáim terjesztésével, marketingjével fogalkozzon. Fontos változás az is az életemben, hogy sok-sok tanítványom lett az elmúlt időkben. A „Petőcz Íróakadémia”, illetve a különböző szépírói kurzusok szépen felfutottak, sokan keresnek, és ez számomra meghatározó. És még egy fontos kérdés, illetve kettő. 2022 novemberében Hodossy Gyula a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke megkérdezte, van-e időm, energiám, kedvem a kéthavi irodalmi lapjukat, az Opust főszerkeszteni. Elvállaltam. Egyrészt a szerkesztés valóban végigkíséri az életemet, és mindig is szívesen foglalkoztam kéziratokkal, bár ez nem mindig hálás feladat, másrészt van ennek egy sokkal prózaibb oka is. A főszerkesztői honoráriumra szükségem van. Anyagilag ugyanis meglehetősen rossz helyzetben vagyok, és ez mindig is így volt, ma sincs másképpen. Engem valahogy elkerül a pénz. Miközben számos díjam van, köztük a nagydíjnak számító Babérkoszorű-díj, amit valóban csak kevesen kapnak, és ami a Kossuth-díj „előszobájának” számít, aközben – valamiért – semmelyik Akadémia nem fogad be, sem az MMA-nak, sem a DIA-nak nem vagyok tagja. Ezek az Akadémiák havi anyagi juttatást biztosítanak a tagjaiknak, és ez megoldaná örökös pénzzavarom, de – úgy tűnik – a sorsom az, hogy ne vegyenek fel ezek egyikébe se. Úgymond „középen állok”, de hogy ennyire, azt nem gondoltam, mondhatnám kissé ironikusan, vagy inkább önironikusan. Mindez jellemző is lehet, az én sorsomra mindenképpen az. És ehhez kapcsolódik az is, hogy 2020 elején a Térey-ösztöndíjat sem kaptam meg, amit mintegy 40 kortárs író, 65 évnél fiatalabbak, kapott meg egyszerre. Úgy tudom, valaki kivette a nevemet a döntés pillanatában, holott, tudomásom szerint, több írószervezet is javasolt. Ez a mai napig nagyon fáj. Nagyon. És jelentősen befolyásolta a mindennapjaimat. Nem vagyok érdemes arra, hiába a rengeteg díj és kitüntetés, hogy a magyar kormánytól magyar íróként havi juttatásban részesüljek. Így marad a főszerkesztés, a tanítás. Anyagilag éppencsak a felszínen tudok maradni ezekkel is.
B. I.: Színes és sokműfajú az eddigi életműved. A különböző műnemek és műfajok között milyenek a viszonyok?
P. A.: A kreativitás. Ez a legfontosabb. Maga a sokszínűség vagy sokműfajúság egyetlen tényezőre vezethető vissza: hiszek abban, hogy bármiben is kreatív, ha tetszik, újszerű lehetek. Éppen most olvasom Babits Mihály Timár Virgil fia című munkáját újra, sokadszor. Ő is „sokműfajú” szerző. És minden műfajban maradandót alkotott. Kreatív személyiség.
B. I.: Azon írók és költők közé tartozol, akik nyitottak más irányzatok és ízlések irányában is. Gondolom, ebben szerepet játszik az, hogy hajdan Kassák Lajos és Nagy László is a mestereid közé tartozott.
P. A.: A magyar és világirodalom minden szegmense érdekel, izgat, foglalkoztat. Mindig arra vagyok kíváncsi, ki és miért ír éppen úgy, ahogy. Szeretem a formát, szeretem a technikát, szeretem a sokszínű témaválasztást. Persze, vannak bennem is elfogultságok, vannak kedvenc szerzőim. Akikhez menekülök olykor. Akik mindig megszólítanak. De nem utasítok el senkit ab ovo. Nem gondolom, hogy van olyan szerző, akinek a művébe nem olvasnék bele, ha arról van szó. Egyetlen kérdésben vagyok merev: a plágiumot elutasítom. Vendégszövegként közismert mondatokat, fordulatokat én is használok, de az, hogy esetleg hosszan átveszek egy szöveget, és nem jelölöm, hogy az honnan és kitől van, azt nem tudom elfogadni. Ilyen szempontból vannak vitáim is elismert kortárs szerzőkkel, illetve azok örököseivel, rajongóival.
B. I.: Ez a nyitottság társadalmi érdeklődésedet is jellemzi. Mit gondolsz mai közéleti állapotainkról?
P. A.: Nyilván közhely, ha azt mondom, rossz a közélet. A politikai elfogultság mindent megmérgez. Ennek van egy egyszerű oka is: a rendszerváltáskor kialakított parlamenti választási szabályaink magukban hordozzák a politikai tömbösödés szükségességét. Muszáj valahova „tartoznod”. Ez nem jó. Ha egy egyszerű, listás választási rendszerünk lenne, akkor a kis pártok jobban szóhoz jutnának, természetesebb lenne a koalíciós kényszer. Így az egyszerű polgár nem érezné azt, hogy neki mindenképpen bal- vagy jobboldalinak kell lennie. Tartozhatna olyan kis párthoz, amelyik rugalmasan hol az egyik oldal mellé áll, hol a másik oldal mellé. Nem szeretem ezt a „tömbösített” szellemi életet. Mindenütt vannak barátaim. És vannak olyanok is, akikkel nem vagyok annyira jóban. Ez nem politikai kérdés. Ne vigyük bele a politikát az irodalomba.
B. I: És ugyanezt kérdezem a mai magyar irodalmi állapotokról…
P. A.: A kettő összefügg. Sikerült kettéosztani a szakmát. Vannak, akik komoly anyagi juttatásban részesülnek, és megélnek abból, hogy írók, vannak olyanok, akik éheznek, olyan rosszul állnak anyagilag. És a teljesítmény, a tehetség nem mindig fokmérője ennek a különbségnek. Ez így nem jó. Tudok olyan szerzőt mondani, aki komoly állami apanázst kap, és még a szakma sem ismeri a nevét különösebben, és nem is becsüli, és tudok olyan írót mondani, akinek a neve és az életműve meghatározó, és semmit nem kap havi szinten az államtól. Ez így nem jó. Szorgalmaztam, hogy a szisztéma változzon meg. Szerencsés lenne, ha az MMA-nak és a DIA-nak csak olyan író és művész lehetne tagja, akinek megvan valamilyen nagydíja (Babérkoszorú-díj vagy Kiváló művész díj, minimum), és csak ilyet lehetne felvenni is. Így az állami elismerés kapcsolódna az akadémiai elismeréshez. Az baj, ha létezik olyan Kossuth- vagy Babérkoszorú-díjas író, akit egyetlen Akadémiába sem vettek fel. Márpedig létezik, nem is egy. Hogy elhunyt írót említsek ismét, a Kossuth-díjas Kertész Ákos egyik akadémiának sem volt tagja. Pedig a Makra valóban kultikus mű volt, valamikor, és biztos vagyok abban, hogy maradandó alkotás. Ez hiba. Ilyesmi ne forduljon elő. A nagydíjas szerzőket integrálni kell az akadémiai struktúrába.
B. I.: Ebben a korban megszaporodnak veszteségeink. Hogyan éled meg mindezt?
P. A.: Már a nyolcvanas években elképesztő veszteségeim voltak. Erdély Miklós, például, aki 58 évesen halt meg. Fontos mesterem volt. Nagy veszteség volt Somlyó György, nagyon sokat jelentene, ha itt lenne. És Tandori Dezső. Illetve Papp Tibor. Szerkesztettem a nyolcvanas évek elején a Jelenlét című lapot. Ott is voltak barátaim, akikkel együtt indultam, és akik már nincsenek köztünk. Elmentek, ők is. É egyre inkább távozik az én korosztályom, napjainkban egyre gyakrabban hallom, olvasom, hogy valaki, ismerős, meghalt. Neveket nem sorolok. Mindez feszültséget, szorongást okoz bennem is. És nagy-nagy szomorúságot. De arra is sarkall, hogy dolgozzam. Hogy próbáljam kihasználni a kevéske időm, ami még van.
B. I.: Termékeny szerző vagy. Vannak-e közeli és távolabb terveid versben, prózában, esszében?
P. A.: Terveim mindig vannak, de soha nem beszélek előre szívesen bármilyen készülő munkáról. Kurtág György, akit jól ismerek, és aki hamarosan százéves lesz, azt mondta valahol, „addig élek, amíg tudok komponálni”. Addig élek, amíg tudok verset írni, mondom én. Csak az írás, egyedül, ami örömet, boldogságot jelent. Úgy alakult, hogy magányosan élek, bár van sok barátom, de nem mondhatom azt, hogy megosztom a lakásom, életemet bárkivel is. A lányom, akivel tartom a kapcsolatot, ő is külföldön, Angliában él. És ebben a magányban, ami persze, barátokkal, kollégákkal, tanítványokkal teli magány, a legjobb dolog az írás. Írni mindig, mindenütt lehet. Bár soha nem könnyű.
(A borítófotó Gál Csaba felvétele.)
Hozzászólások